Erasmus így értékelte Quintilianust a humanizmus korában: „Ezekről a dolgokról ő írt a leggondosabban, olyannyira, hogy utána ugyanezekről a dolgokról írni egyenesen esztelenségnek tűnik.” A 19. században Jules Gabriel Janin (1804–1874), író és kritikus, a francia akadémia tagja arra emlékeztette kortásait, hogy a francia egyetem és a francia akadémia szellemi atyja Quintilianus. Fináczy Ernő pedig így méltatja a 20. század elején: „Quintilianusban tehát él az a meggyőződés, hogy az általános műveltség elhatározó kelléke nemcsak a tudás, hanem az erkölcsiség is. Ezzel olyan pedagógiai eszményt hirdetett, mely (éles ellentétben az ő kora hanyatló erkölcseivel) még egyszer nemes és fennkölt tisztaságban mutatja be a művelt rómait. Eszménye a humanitás, a teljes tisztaságában tündöklő emberi jellemesség.”
Quintilianus Szónoklattana nemcsak a retorika kézikönyve, hanem minden szellemtudományé is. A legigényesebb és a legrészletesebb antik retorika, amely magában foglalja a grammatikát és a legteljesebb antik stíluselméletet, sőt az irodalomkritikát is. Mint ilyen az irodalomtudomány alapkönyvének is tekinthető, mely a huszadik század nyelvészeti gondolkodására kitörölhetetlenül rányomta bélyegét, de tekinthető a római jogi gondolkodás és bírósági gyakorlat kincsesbányájának is, mivel korabeli és korábbi jogi esetek sokaságát elemezi. Hasonlóképpen meghatározható az etika, a pedagógia és a pszichológia alapműveként is. A 20. századi irányzatok mindegyike Quintilianusban látta ősforrását, például retorika mint jelentés, retorika mint etikai érték, retorika mint a motívumok kutatása, retorika mint az érvelés tudománya, retorika mint stílus, retorika mint műelemző módszer, retorika mint fogalmazástanítás. Éppen ez a tény bizonyítja, hogy quintilianusi értelemben egyetlen retorika létezik, amely mint komplex rendszer képes a komplex ember értelmét és érzelmeit ugyanúgy megszólítani, mint az ösztönvilágát.
